Mit olvastam októberben? – Richard Osman: Az utolsó ördög

Krimirajongó vagyok, ezt nem is titkolom. A könyvespolcom fele gyilkosságok, nyomozások és váratlan csavarok gyűjtőhelye – minden második olvasmányom valamilyen krimi, mert egyszerűen nem tudok betelni velük. És ha már szóba kerül a brit humorral fűszerezett bűnügy, akkor Richard Osman neve nem hiányozhat a listáról.

Az Az utolsó ördög az idős nyomozóklub negyedik kötete, és ha lehet, még szerethetőbb, mint az előzőek. Osman valami egészen különlegeset talált ki: hősei nem keménykötésű nyomozók, hanem egy nyugdíjasotthon lakói, akik hetente egyszer összegyűlnek, hogy megoldatlan bűnügyeket bogozzanak ki – pusztán kedvtelésből.

Kik is ők?

Ott van Elizabeth, a volt kém, aki mindig két lépéssel mindenki előtt jár; Joyce, a naplóíró, aki bájosan naivnak tűnik, de több mindent lát, mint hinnénk; Ron, az örök lázadó, aki nem tudja levetkőzni a munkásmozgalmi múltját; és Ibrahim, a pszichológus, aki még mindig jegyzetel, ha valaki beszél. Ők négyen együtt olyanok, mint egy jól összeszokott család – néha zrikálják egymást, néha félreértik a másikat, de mindig kiállnak egymásért.

Miről szól az Az utolsó ördög?

Spoiler nélkül annyit mondhatok, hogy ezúttal is egy látszólag lezárt ügy kavarja fel a nyugodt hétköznapokat: egy régi bűncselekmény és egy új gyilkosság szálai fonódnak össze, miközben a klub tagjai a maguk szelíd, de meglepően hatékony módján indulnak a tettes nyomába. Osman most is mesterien keveri a humort a feszültséggel – miközben mosolyogsz, észre sem veszed, hogy közben a szíved is megszorul egy-egy jelenetnél.

Miért imádtam ezt a könyvet?

Mert egy krimi, amitől nem a hideg futkosott a hátamon, hanem a melegség költözött a szívembe.
Mert miközben gyilkosságról olvasok, valójában az életről, a barátságról és a második esélyekről szól.
És mert Joyce bejegyzésein mindig hangosan nevetek – mintha a nagymamám írná a naplóját, miközben közben valakit kihallgat a konyhában.

Ez a könyv pont az, amitől októberben kicsit jobban esik bekuckózni: egy bögre tea, egy puha takaró, és néhány nyugdíjas, akik sokkal jobban csinálják a nyomozást, mint a rendőrség.

Ha még nem olvastad a sorozatot, érdemes az elejéről kezdeni (A csütörtöki nyomozóklub, A férfi, aki kétszer halt meg, Aki meghalt kétszer stb.), de akár önmagában is élvezhető ez a rész.
Egy biztos: ha egyszer elmerülsz Coopers Chase lakóinak világában, te is a klub tagja akarsz majd lenni.

Ui: Bár az A csütörtöki nyomozóklub első részéből készült filmnek nagyon örültem – hiszen imádom, amikor egy kedvenc könyvem életre kel a vásznon –, be kell vallanom, kicsit csalódás volt. A színészek fantasztikusak voltak, pont olyanok, ahogy elképzeltem őket, de a történetet eléggé átírták. Nyilván érthető, hogy egy filmbe nem fér bele minden apró részlet, ami a könyvben működik, de pont ezek a kis finomságok – a lassan kibontakozó titkok, a bonyolult összefüggések felfejtése  – hiányoztak belőle. Ti láttátok a filmet? Kíváncsi vagyok, nektek hogy tetszett!t